Titkos szurdok a Pilisben

Ha ránézünk a Pilis turistatérképére, ezen a részen alig találunk jelzett utakat. Vajon ez azt jelentené, hogy „nincs itt semmi látnivaló, oszoljanak, kérem”? Nos, korántsem. Sokkal inkább jelenti azt, hogy ha valakinek elege van az emberekből (ez velem elő szokott fordulni) és egy izgalmas, vadregényes, kihívásoktól sem mentes kiruccanásra vágyik, ahol vélhetőleg nem fog senki szembejönni és lármázni, de mégse akar ezért az élményért több száz kilométert autózni, akkor itt találja meg a számítását. Legalábbis ez az én olvasatom. A túra kiindulópontja persze egyáltalán nem egzotikus, vagy vadregényes. Pilismarót Miklós-deák utcájának végén, a falu határán, a sorompóig tudunk elautózni, ahol le is tehetjük a járgányt, kb. 10-15 parkolóhely található itt. Aszfaltos út vezet felfele a völgyön, és bár a flaszterkoptatás véletlenül se a kedvenc időtöltésem, ráadásul a látnivalókban sem igazán tobzódunk (még) valahogy hangulatos a séta a csörgedező patak mentén.


Egy kiadós kilométer múlva feltűnnek az első érdekességek, amelyek egyelőre még építettek: a millenniumi emlékmű és a vele egy időben létrehozott gát- és tórendszer. Természetesen nem eredeti állapotában találjuk ezt a kis öko-tóparkot, hiszen a műtárgyak az idők és a levonuló árhullámok során számtalanszor megrongálódtak, viszont szerencsére 2014-re a Pilisi Parkerdő ZRT. felújította a létesítményt.


A rekonstrukció prímán sikerült, és nem csupán a gátrendszerre terjedt ki, hanem egy igényes pihenő- oktató-szabadidős központ kialakítása is megvalósult, ahová nagymamától unokáig az egész család kirakható szellőzni. A leírás elején viszont nem ilyesmit ígértem, ugye? Nincs itt, kérem semmi ellentmondás, ugyanis a tórendszert elhagyva csak a természet marad és mi. Még mindig az aszfaltot koptatjuk, mellettünk a patak a völgytalpon zegzugos vízi labirintust sző, az erdő zöld alagútba rejti az utat.


Az első üde rétet övező szerpentin-kanyarnál jobbra térünk egy enyhén emelkedő erdészeti dűlőre, és ezt is hátrahagyjuk néhány méter megtétele után, hogy a „kaland” közepébe vethessük magunkat. Térkép szerint a Nyír-völgyben járunk, bár ezt a fafajt nem véltem felfedezni a túra során sehol.


A Péntek- forrásig (leginkább vasárnap üzemmódban leledzik általában) egy alig kivehető ösvény vezet, amely csak idáig tart, ezért a valódi szurdoktúra a forrástól kezdődik, itt ereszkedünk ugyanis a patakmederbe. Innen aztán a vízfolyást követjük árkon-bokron (szó szerint) át. Mondanom sem kell, út nincs, viszont rengeteg szarvascsapás segíti a haladást, és igazán nehéz terepakadályok nincsenek.


Persze, azzal számolni kell, hogy bedőlt fákon fogunk átmászni, meg a sár is bokán felül ér itt-ott. A felfedezés élménye és a páratlan látnivalók viszont kárpótolnak a küszködésért: a völgy több ponton is valódi sziklaszurdokká morcosul, barlangszerű alámosást, sőt egy kisebb vízesést is találunk a túra során.


Ez utóbbi egyébként a „kulcshely” is, ugyanis a továbbjutás érdekében mindenképpen ki kell másznunk a vízesést, de a mutatvány kis ügyességgel könnyedén abszolválható. Remélem a leírásból egyértelmű, hogy ez bakancsos (vagy terep-gumicsizmás) túra, bár kétségtelenül elismerést érdemel, ha valaki balettcipőben, esetleg tűsarkúban járná végig.



A szurdok 7-800 méter után megszelídül, és a mindvégig mellette futó erdészeti úttal kerül szintbe, ami sajnos a kalandos rész végét is jelenti.


Egy időszakos oldalbefolyó kiszáradt „vízesésénél” fordulunk vissza, és a feltáró úton rövid sétával ismét a Miklós-deák völgyhöz érkezünk.

Videó:






Ahol már jártunk
Legutóbbi feltöltések
Arhívum
Kulcsszavas keresés
No tags yet.
Követés
  • YouTube Social  Icon
  • GPS
  • Facebook Basic Square
  • Google+ Basic Square