Kevélyek keresztül-kasul

Sokat járok az M3 autópályán Budapestre, és mindig vetek egy pillantást a láthatáron magasodó jellegzetes hegycsoportra, amely már régóta izgatja felfedezői fantáziámat. Igen a Kevélyek hármasáról van szó, a Budapest északnyugati horizontját betöltő sasbércről. Igazán csak a Nagy-Kevély nevezhető hegynek, még a magyarországi, amúgy megengedő nomenklatúra szerint is, mivel viszont sziklaletöréssel, meredeken emelkedik ki a Duna árteréből, látszatra sokkal többet mutat valós magasságánál. Talán nevét is ennek köszönhetően kapta a „hegytömb”. És tegyük hozzá, (egy kis drámai túlzással) meghódítása is jár némi kihívással. Szóval, lássunk is hozzá! Az alább ismertetett útvonal természetesen csak egy változat a sok közül, mivel a hegyet (most már nevezzük így) temérdek jelölt és jelöletlen ösvény járja be. A starthoz ezúttal is autóval érkeztünk, amit Pilisborosjenő Önkormányzati Hivatala előtt parkoltunk le az itt található kb. 20, egyébiránt ingyenes hely egyikére. Ha otthonfelejtettük az enni-innivalót, a közeli ABC-ből pótoljuk, később ugyanis erre nem lesz lehetőség. A településről a piros négyzet vezet a célunk felé, amely először az Ezüst-Kevély „csúcsa” lesz. Azért az idézőjel, mert, bár van egy kis vakondtúrásnyi kupac a gerincen, de azt is úgy kell nagyítóval keresni. Mindenesetre, amíg eljutunk a gerincig, addig biztos ki fogunk melegedni, még egy kis lihegés és verejtékezés sem kizárt.

A piros négyzet enyhén kapaszkodik felfelé, ezért majdhogynem párhuzamosan halad a főgerinccel, tehát tulajdonképpen távolodik az Ezüst-Kevély csúcskövétől. A hosszúra nyúló vargabetű elkerülése végett itt rövidíteni szükséges, erre választhatjuk bármelyik szimpatikus lehetőséget a magaslatra kompromisszummentesen feltörekvő ösvények közül. A gerincen a piros jelzés széles földútján induljunk el jobbra, ha már kilihegtük magunkat. Hamarosan kinyílik a kilátás jobbfelé, rálátunk Pilisborosjenő házaira, illetve a távolban sorakozó Budai-hegyekre.

A csúcskő (pontosabban három vasgerenda) innen már nincs messze, a jelzett ösvénytől balra találjuk. Innen rövid ideig saját nyomdokainkba lépünk, azaz a pirossal jelzett gerincutat követjük visszafelé.

A hűtlenül hátrahagyott piros négyzet balról fog becsatlakozni, és nagyjából ettől a ponttól kezdjük a Nagy-Kevély megmászását. A piros jelzés lepattan a földútról és valódi turistaösvényen kalauzol tovább a határozott emelkedőn. Igazi panorámaúton járunk, számolatlanul következnek a jobbnál jobb kilátópontok, ahonnan végigleltárazhatjuk a Budai-hegyeket és a lábunk alatt maketté törpülő településeket.

Ottjártunkkor a csúcson tábla jelezte egy kilátó építésének szándékát, reméljük ez mihamarabb meg fog valósulni.

A tetőn átbukva az északi oldal már többnyire erdős, de egy-két hangulatos sziklagyep-foltról még a másik irányba is szétnézhetünk. Ha megfelelő időpontot választottunk a túrához, (VÉDETT!) vadvirágok szívderítő kompozíciója fogad ezeken a tisztásokon.

Kissé lentebb összezár az erdő lombkoronája, a következő tisztás a Kevély-nyeregben terül elénk. Valaha itt turistaház fogadta a megfáradt vándorokat, ebből mára csak emléktábla maradt, illetve két asztalos-pados pihenő épült ide a közelmúltban, ahol azért mégis lehet egyet szusszanni. A Kevély-nyereg számos turistaösvény találkozási pontja, némelyik fa indián totemoszlopnak néz ki a sok felfestéstől.

Ha már a jelzéseknél tartunk, mondjunk búcsút a pirosnak, és váltsunk át a sárgára. A következő elágazásig a kék jelzés is hozzánk csapódik, de rá most ne figyeljünk, mert ő csak később jön majd képbe. A Mackó-barlangig elég sok szintet veszítünk egy meredek és (még száraz idő esetén is) csúszós, igen kényelmetlen ösvényen. Maga a barlang a Wikipédia szerint inaktív forrásbarlang, amely – e leírás szerint – hatalmas portállal nyílik a hegy északi oldalába.

Nos, hogy mennyire hatalmas, az természetesen viszonyítás kérdése, de valóban elég feltűnő jelenség. Belül már nem igazán emlékezetes látvány, mindössze néhány méter hosszú az üreg és látványos képződmények sem találhatóak benne. A barlang előtti pihenőben érdemes falni valamit, mert a következő szakasz lesz a legkeményebb. Az ösvény a portál mellett egészen valószínűtlen szögben meríti ki haladási energiánkat, még szerencse, hogy csak az első kb. 100 méter ilyen durva, aztán megszelídül a kapaszkodó dőlésszöge. Itt-ott kilessinthetünk a fák közül Csobánkára és a Pilisre, a panoráma (remélhetőleg) feledteti a verejtékes küszködést.

Továbbra is mászunk ugyanis, ráadásul hamarosan úgy kanyarodunk rá a Kis-Kevélyre, hogy még a panoráma is elmarad mögöttünk. Az útnak ez a része jelzetlen (de azért jól követhető), kissé el is van hanyagolva, számtalan rádőlt fát kell kerülgetni, érezhetően kevesen járnak erre. Csúcskövet mi nem találtunk (igaz, nem is nagyon kerestük), de az ösvényről nagyon felfelé már nem lehetett menni, szóval erősen közel lehet a tetőhöz a nyomvonal. Ezzel tulajdonképpen meghódítottuk a harmadik kupacot is, már csak a visszaút volt hátra. Ez először is visszavezet a Kevély-nyeregbe, ahonnan az eddig kimaradt egyetlen ösvényen folytatjuk, ezúttal lefelé. A kék, a zöld és a sárga jelzés is erre ereszkedik, de alapvetően az elsőt követjük, a többi előbb-utóbb kikopik mellőlünk. Szekérúton haladunk a hegytömb déli oldalán, enyhén mediterrán jellegű sziklakibúvásos oldalon. Meredek kapaszkodó ágazik a Nagy-Kevélyi kőfülke irányába, erre a sziklaodúra is érdemes egy pillantást vetni.

Ezután az erdő egyre magasabbra nő körülöttünk, ahogy haladunk a völgy felé. Még két látnivaló vár ránk a túrán, az egyikhez jobbra kell letérni a kék jelzésről, ahogy a völgy alján futó széles erdészeti utat keresztezzük. Tulajdonképpen látható egy bringás jelzés az ojjektum irányába, de ennek felfestése nem igazán konzisztens, szóval kövessük a szélesebb utat, és kb. 300 méter megtétele után már látnunk (és hallanunk) kell az egri várnak az Egri Csillagokból ismert filmes díszletét.

Ottjártunkkor éppen egy rakás iskolás játszott ostromlósat ifjonti lelkesedéssel, ezért is volt előbb hang, mint kép a „várról”, akárcsak egy régi TV készülékben.

Ha túléltük a csatát, térjünk vissza a kékre és induljunk el Pilisborosjenő felé. Balról a Kevélyek néznek le ránk (príma fényképeket lehet innen lőni) viszont jobbfelé még van egy természeti képződmény, ami figyelmet érdemel.

Ez pedig nem más, mint a Teve-szikla dolomit-oszlopcsoportja, amely bizonyos szögből valóban emlékeztet a fentnevezett patásra. Fantasztikus és kissé váratlan látvány ebben a környezetben, ne hagyjuk ki! A sziklától már gyakorlatilag látszanak Pilisborosjenő házai (de legalábbis a Szent Vid templom tornya), a parkolóig már csak egy kis séta maradt hátra. Szinte hihetetlen, de mindössze 12 km-t tettünk meg, ezalatt találkoztunk ilyen sok csodás látnivalóval. Az összes szintemelkedés 470 m volt.


Ahol már jártunk
Legutóbbi feltöltések